A nyulakat és más vadakat riasztják. Bemerészkednek a településekre, mert a kertekben talán még van termény.

Szomjaznak a testvéreim, akik nem tudnak szólni.

A gyerekfej nagyságű dinnyék ereiben duruzsol az érlelő.

Permetezik őket, hogy legyen termés mielőtt az anyanövény végleg elég a perzselő nap fényében.

Mentik, ami menthető.

Nem tudom hibáztatni őket. Én sem teszek mást: mentem, ami egy eltűnő világból még a miénk lehet. próbálm erőforrássá alakítani.

Teszik a dolgukat, mert az életük múlik rajta, a betakarítás, a téli tüzelő, a jövő évi palánták, a megélhetés.

Nem tudom hibáztatni őket, mert én sem teszek mást:

itt vagyok a csendben és mentem azt, ami belőlem még emberarcú.

Egyre többször hallom magamat, mert jó ha még tízen, de van, hogy már csak hárman énekelünk.

Figyelem, hogy a hang amit hallok az enyém-e igazán.

Ha már itt maradtam hírnöknek, félig vállaltan, félig elrendelten.

Ember és állat együtt, itt a végtelennek tűnő feszült pillanat, a hőkupola alatt.

Ha valaha kérdeznéd, miért olyan fontos nekem, hogy elmondjam a történeteket, a magunkét és a másokét.

Ha kérdeznéd, miért olyan fontos, hogy időt, pénzt, figyelmet vezessek oda, ahol szükség van rá.

Ez lesz mindig a válaszom.

Szomjaznak a testvéreim, akik nem tudnak szólni.

Halkul a zengés a kóruson.

Enyém az alföldi csend.

Enyém a hang is, ami szót emel.

Soha nem kellett még ennyire erősen szembenéznem a döntéseim súlyával, a jó és rossz mintákkal, nem kellett ennyire feszülten vigyáznom a határaimat, vállalni a tetteim következményeit - legyenek azok elképzelni sem mert mértékű előrelépések vagy a legmélyebb zsigeri félelmeim megtestesülései.

Azon kapom magam, hogy egy tölcsér fagyival a kezemben ezeken gondolkodom.

Az elmúlt években sokadjára, szinte folyamatosan, eltekintve azoktól az időszakoktól, amikor egy rövd időre sikerült felbukni a víz alól vagy amikor megfutamodva hátat fordítottam ennek az egésznek.

Talán itt az ideje beletörődni, hogy ez a keresztje azoknak, akik feltették az életüket arra, hogy megtalálják és végigjárják a saját útjukat.

Az úton járóké.

Nagyjából két évvel ezelőtt határoztam el, hogy felvállalom ország-világ előtt, hogy világ életemben utáltam a tölcsér ostyáját és vállalok mindent, ami ezzel jár.

Jelesül, hogy nagyjából 100 Ft-tal többet kell fizetnem minden fagylaltért életem végéig.

Ha valaki meghív egy fagyira, meg kell mondanom neki, hogy ez a kiadás a velem való fagyizás velejárója.

Csak semmi frivolság, több fegyelmet, nyolcas! - mondogattam magamnak egy életen keresztül, amíg végleg meg nem makacsoltam magam.

Ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ehetek fagylaltot, nem ímmel-ámmal akarom tenni.

Nem akarom aggódva figyelni, mikor fogy el az első fele, amit minden áron élvezni kell, hiszen utána jön a kevésbé jó rész.

Nem akarok félig örülni annak a hatalmas és hétköznapi örömnek: fagylaltom van!

Nem akarom itt is a jól ismert parancsokat hallgatni: érd be, tűrd, ne feltűnősködj, meglesz a böjtje.

Legyél emészthető, ne problémázz, ne különutaskodj!

Ne szórd a pénzt olyanra, ami nélkül bőven meglennél. Ezt már magamban fordítottam le az ukázokból. Ne legyenek nagy igényeid. Ha nagyon ugrálsz, majd kiderül, hogy nincs itt semmi keresnivalód.

2024 számos hatalmas eredményt tartogatott nekem: díjat nyert a vállalkozásom, könyvfejezet lett az első tudományos munka, amire büszke vagyok, nemzetközi bemutatkozási lehetőséget kapott a projektem, és akkor még nem soroltam a magánélet gyönyörű pillanatait, új és régi kapcsolódásokat, évek termőre forduló önismereti munkáját.

És hát szerepel közötte ez is, ez az édes tölcsér. Látszólag piszlicsáré dolog, nekem legalább annyi munka, ha nem több, mint a fentebb soroltak.

Szeretnék változtatni azon, hogy nem ünneplem, sőt, titkolom az ilyenfajta sikereket.

Nem akarok többé úgy tenni, mintha átmeneti lenne az, ahogyan élek.

A mélység, az elhivatottság, az útkeresés, a visszautasítás fájdalma, az ambíció, a szabadságvágy, a béklyóktól való szabadulni vágyás nem lett és nem is lesz kevesebb.

A saját utadat kutatni és kikövezni nagy energiaigényű folyamat. Életforma.

Sokszor azt kívánom, bárcsak máshogy lenne.

Ez a folyamatos szembenézés, csak ez ne lenne ilyen nehéz.

Felvállalni, hogy ez az életem egy megkerülhetetlen szelete. Hogy high maintenance vagyok.

Elmondani a bennem rettegő kisgyereknek, hogy nem lehet mindenki kedvence, mert így döntöttem.

Hogy édes tölcsért kérünk, hogy szót emelünk, hogy rákérdezünk, hogy nem húzódunk meg, hogy nemet mondunk arra is, ami látszólag jó. Amivel együtt lehet élni. Csak nem biztos, hogy kell.

Hogy megkötjük magunkat és kimondjuk, hogy attól még, hogy ez az út tele van kiváltsággal még borzasztó nehéz. És ha könnyű is, mi azért elfáradunk. És nem tudunk megpihenni olyan barát mellett, aki mindig azt lesi, miért “könnyű nekünk”. Mápedig a pihenés mindenkinek jár (úgy hallottam :D).

Folyamatosan újraértékelni az emberi kapcsolataimat: milyen könnyen maradok és tűrök, vezekelek azzal, hogy önként jelentkezem elbírni mások haragját, félelmeit, rám vetített sérelmeit, és milyen nehezen bízok többet magamból azokra, akik türelemmel kérik, szeretettel fogadják.

Egyik nagyobb károkat okoz, mint a másik, bennem és másokban is.

Úgy leülni tárgyalni, hogy szem előtt tartsam: maradjon valami azoknak, akik szeretni akarnak.

Feláldozni ezért a célért azt, hogy erőn felül egyben tartsak valamit, ami anélkül darabjaira esne.

Vagy ami még rosszabb: végignézni, hogy lesz más, aki vállalja (ingyen, kevesebbért, szenvedélyből, nem panaszkodva, élve a lehetőséggel, összetéve a két kezét stb.) és megkapja az elismerést, láthatóságot, amiért ölni is képes lenne bennem az a részem, aki szerint az értékem önmagában, mások elismerése nélkül nem létezik.

Embert próbáló, jellemet formáló évek.

Nekem ez az élet jutott.

Az úton járóké.

Ezen kell a legtöbbet dolgoznom, hogy ne legyen az egyik kezem a féken és egyik lábam a gázpedálon.

Elfogadni, lépésről lépésre megtanulni, hogy a szerencse nem börtönbüntetés.

Nem csak akkor sort keríteni a boldogságra, amikor már kéretlenül elhordoztam mások terheit.

Nem megállni az édes tölcsérnél. Ki tudja, milyen örömök, milyen felszabadulások várnak még rám!

Nekem ez az élet adatott.

Az úton járóké.

Amiben kísérletezni kell, tévedni, hibázni, ahhoz, hogy valami teljesen újat alkossunk.

Amiben lehet segítséget kérni, amiben van, aki meghallgat, amiben olyan sokan gondolkodnak és éreznek velem.

Amiben igyekezhetek azon, hogy őszinték tudjunk lenni egymással, és nem úgy tenni, mintha ez csak mások miatt lenne fontos. Nekem is az.

Amiben osztályrészem lehet a legkülönlegesebb emberek figyelme, törődése.

Az úton járóké.

Köszönöm szépen! Egyetek egy jó fagyit, kérjetétek az édes tölcsért, ahol csak lehet! Én szurkolok nektek (nekünk)!

Abból a régi világból, amit én az otthonomnak tudhattam a legnagyobb sötétség idején az életemben, amiből egy darabkát tovább szeretnék vinni, akárhová megyek, és az itt tanultakból, átéltekből a mai napig táplálkozom. Ma, Sarlós Boldogasszony napján mutatok neked egy írást 2022-ből, amiben akkor dokumentáltam, mit meséltek nekem azok, akik még itt vannak velünk ebből a régi világból és velünk együtt tanulják ezt a mostanit.

Július másodikát, Sarlós Boldogasszony napját tartják az aratásáldó ünnepnek, míg más régiókban június 29, Péter-Pál napja jelzi ezen időszak kezdetét. Ritkán van szó arról, hogy sokszor ilyenkor már javában zajlott az aratás, hiszen a kora őszi vetést, illetve a jobbára takarmánynak használt növényeket már előbb elkezdték betakarítani, a búzának azonban kijárt a megkülönböztetett figyelem.

Ahogyan tavasszal megszentelik a sarjadó hajtását, ilyenkor is megáldják a termést és az eszközöket, köszönetet mondva azért, hogy idén is lesz búza, és ezáltal a (régieknek) legfontosabb táplálék, a kenyér. A markot szedő asszonyok keresztben tették le a kévéket, ennek a praktikum mellett szakrális jelentést is tulajdonítanak.

Több embert kell megkérdeznem ahhoz, hogy többet megtudjak erről a hagyományról, amit néhány generációval előttünk is tartottak még, emlékszem, hogy a “régi öregeket” az én gyerekkoromban is keresték fel a hagyományőrzők, hogy dokumentálják ezt a szokást. És ez nem csak amiatt van, hogy a kézi kaszával aratást felváltották a nagygépek.

Június végén, július elején végignézve a határban a legtöbb helyen már csak a tarlót vagy a betárolásra kész bálákat lehet látni. A modern technológiának hála jelentősen lerövidülnek ezek a munkafolyamatok, de a gazdákat nem csak a hatékonyság ösztökéli a gyors munkára: a tűztől félnek. Egy hónapja nem esett jelentős eső, hatalmas területeken öntözni kell (azzal az ivóvízzel, ami aszály idején pótolhatatlan kincs), hogy legyen kukorica, a zöldség-gyümölcs egy része elfagyott vagy kiszáradt, egyre nagyobb kockázatot vállal, aki mezőgazdálkodással foglalkozik.

Egy ismerősünk, aki ezen a területen dolgozik kombájnnal aratott, amikor észrevette, hogy tőle nem is olyan messze kigyulladt a búzaföld. Egy környékbeli tanyán lakó idős néni meggyújtotta a kerti hulladékot (ami amellett, hogy illegális, rettentő káros is, a hill Im willing to die on) és a szárazság miatt rettentő gyorsan terjedt a tűz, amivel versenyezve az ismerősünknek el kellett érnie a betonutat a kombájnnal és a másik két munkagéppel, amit használt. (Ha ezek megégnek, többszáz millió ft a kár.) Végül 5 ha területen égett el a termés (és vele az élővilág többi része).

Ekkora területeknél, ha egy sort véletlenül beszánt/learat a szomszédos föld tulajdonosa akkora a kár, hogy a gazdák egyeztetnek egymás között és pénzzel kompenzálják a károsultat, ez alapján belegondolhatunk, mekkora pénzbeli kiesés, ha az egész terület kiég, amellett, hogy mivel nem egy ilyen eset van, az alapanyag – és takarmányhiány az élelmiszerek árát is felfelé fogja srófolni. Ez a kérdés mindenkit érint, nem csak a pénz miatt.

A régiek, akik letérdeltek a napérlelte búzakalászok előtt és hálaimát mondtak a föld és a kemény munka ajándékáért talán nálunk jobban értették, mit üzen szavak nélkül a természet. Ma olyan korban élünk, amiben félreérthetetlen ez a nyelvezet: 157 éve példátlan aszály a régióban, újabbnál újabb melegrekordok, ezek közül az egyik 38 fok feletti Dévaványán, ahol 80 hektáron lángolt a természetvédelmi terület, amelyen több veszélyeztetett faj legnagyobb kolóniája él Európában, és ahol évezredek óta pihennek meg a vándormadarak.

Tehetünk mi valamit a városokban?

A hőség miatt az élővilág többi része is szenved, hullanak a hőgutát kapott madarak. Ha van lehetőséged, kérlek, tegyél ki itatót! Olyan itatóra van szükség, amibe az elgyengült állatok nem tudnak belefulladni (ezért ajánlott a virágcserépalj), és ahol a ragadozók, például a cicád nem tudják elérni őket ivás közben. A beporzók is szomjaznak, őket kövekkel, botokkal teli itatóval segítheted, amibe nem tudnak belefulladni. Legyetek jók, ha tudtok, mert most tényleg számít, életet is menthet!

És ne feledjük, a mai világ is lehet szép, ha egymásra figyelünk!

To infinity and beyond,

B.L.

Nyulam valóban volt ugyan, de túl sok fiúval nem büszkékedhetett a kilencéves énem (nem is akart!), - no de nem is várhatjuk egy egyszemélyes stábbal futó magazintól, hogy minden rovat ugyanolyan ütőképes legyen! Amikor néhány éve megtaláltam a Tudorka és OKÉ magazinok közé keveredve a saját újságomat, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most is lennének új lapszámok, amiket megtölthetnék mindennel, ami érdekel. Már nem reménykedhetek abban, hogy ha nem is alakul úgy a nap, ahogy elterveztem, a menzán lehet még tejbegríz, de nem is szakít el semmilyen rettegett becsengetés a projektjeim folytatásától, úgyhogy miért is ne, nem igaz?

Az, hogy most is szoktam úgy érezni, hogy nagyon jó élni, a rengeteg szerencsén és támogatáson kívül a belefektetett munkámnak is köszönhető, amivel igyekszem biztonságossá tenni a világot annak a kilencéves lapfőszerkesztő énemnek, aki most is bennem lakik. Részben neki szól ez a régi-új magazin, részben pedig hozzád, ki olvasod!

Mi várható a Kíváncsi Klubon?

Annyian vagytok, akik adtok a szavamra, kikéritek a véleményemet, várjátok az ajánlásaimat, útibeszámolóimat, örömmel hallgatjátok a történeteimet, aminél kevés jobb érzést tudok elképzelni, és azokat sem feltétlenül írnám ki az internetre. Szóval szeretném megköszönni a bizalmadat, kedves képzeletbeli utazó, és létrehozni egy olyan teret, ahol zavartalanul lóghatunk együtt!

Szeretnék új, érdekes ötleteket és embereket megismerni, és úgy tapasztaltam, hogy az csak úgy megy, ha az ember megadja a találkozás lehetőségét. Szóval, ha eddig nem volt szerencsénk még: szia, Bálint Lilla vagyok! Ha kíváncsi vagy, mivel foglalkozom, nézz be hozzám az insta vagy facebook oldalamon vagy LinkedIn-en, de ezek mellett nagyon szeretek táncolni, utazni, kirándulni és még egy csomó más dolgot, úgyhogy biztosan lesz miről beszélgetnünk, mit szólsz?

Akármi is lesz azután, hogy magam mögött hagyom a nevem, most itt vagyok, és van alkalmam megtenni az egyik legősibb dolgot, ami emberré tesz minket: elmondhatom, hogy hahó, itt vagyok, ilyennek látom most a világot. Eddigi tudomásom szerint csak az emberek írnak, szóval szeretnék élni a szerencsémmel, hogy kb. 8.7 millió fajból pont Homo sapiens sapiensnek sorsoltak! (Megérte izgulni, hogy ne legyek bálna Japánban, bár nem állítom, hogy nem lennék szívesen!)

Van tízezer forintom, beszállok az internetbe! Köszi, ha velem tartasz!

To infinity and beyond,

B. L.